A három agyblokk

 „Régen bezzeg nem volt ennyi autista és ADHD-s gyerek!” – halljuk lépten-nyomon a családi asztalnál vagy az internetes kommentmezőkben. De vajon valóban egy modern kori jelenségről van szó, vagy az okok sokkal mélyebben, a született adottságok és a felgyorsult világunk találkozásában gyökereznek? 

Járjuk körbe a kérdést!
   Amikor az idősebb generáció visszaemlékszik a fiatalságára, gyakran megjegyzi, hogy az ő idejükben nem léteztek ezek a mai kifejezések. És valóban, harminc-negyven évvel ezelőtt az osztályokban ritkán láttunk hivatalos diagnózissal rendelkező gyermeket.

A tudomány mai állása szerint azonban nem az átlagostól eltérő idegrendszeri fejlődésű emberek száma ugrott meg drasztikusan, hanem az, hogy ma már észrevesszük őket.

A múlt láthatatlan gyerekei: sajtkukacok és csodabogarak

   Régen a vizsgálatok és az orvosi kritériumok rendkívül szűkek voltak, így csak a legsúlyosabb, legszembetűnőbb eseteket ismerték fel. A többiek egyszerűen más címkéket kaptak a környezetüktől.
 Az örökmozgó kisfiú nem egy fejlődési állapot miatt volt más, hanem rossz, neveletlen vagy sajtkukac.
 Az autista vagy csendesebb gyermekre azt mondták, hogy fura, magának való vagy különc csodabogár.
 A lányok pedig szinte teljesen láthatatlanok maradtak, mivel ők jobban képesek utánozni a környezetük elvárásait (maszkolás). Náluk a kezeletlen belső feszültség emiatt sokszor csak felnőttkorban, szorongásként vagy depresszióként csapódott le.

A született adottság és a mindennapi stressz

Adódik a kérdés: ha a dolog hátterében elsősorban a genetika áll, hiszen a hajlam igazoltan öröklődik, akkor miért pont most, a huszonegyedik században beszélünk erről ennyit?

A válasz az adottságok és a környezet kölcsönhatásában rejlik. A gyerekek ezzel a fajta érzékenységgel születnek, de a mai felgyorsult, digitális világunk egy olyan komoly próbatétel elé állítja őket, amilyet a történelem során még senki sem tapasztalt.

A helyzetet egy egyszerű példával is megérthetjük:
Képzeljünk el egy gyermeket a múlt században, aki a mai kritériumok szerint ADHD-s vagy autista lenne. Régen egy ilyen gyermek mindennapjai teljesen más keretek között teltek.
A pörgősebb, (hiperaktív-impulzus ADHD-s) gyermek kint volt a földeken, fát hordott, állatokat terelt, és egész nap fizikai munkát végzett. A környezete maximum annyit mondott rá elismerően: „Ez a gyerek aztán jól bírja az iramot, elnyűhetetlen!” A folyamatos mozgás, a friss levegő és a fizikai aktivitás természetes módon csatornázta be az energiáit, és csendesítette le az idegrendszerét.

A figyelemzavaros típus vagy egy szenzorosan érzékenyebb gyermek pedig – akit ma talán túlterhel a pláza vagy az iskola zaja – csendben elszöszmötölt a műhelyben, gondozta az állatokat, vagy órákig farigcsált a kert végében, dudorászva. Rá csak annyit mondtak: „Kicsit magának való gyerek, és csak egy dolog érdekli, de abban nagyon ügyes. Ha nem piszkáljál, nincs vele baj...” 

Megvolt a maga ritmusa, a természet és a kiszámítható, monoton vidéki feladatok pedig biztonságos védőhálót nyújtottak az atipikus gyerekeknek és felnőtteknek.

A természet közelsége, a természetes fények, a fizikai munka és a kevesebb mesterséges inger mind-mind segítettek abban, hogy ezek az eltérő idegrendszeri sajátosságok ne torkolljanak állandó belső feszültségbe vagy viselkedészavarba.

Nem az idegrendszer változott meg, hanem a játékszabályok

A mai gyerekek ugyanazzal a született érzékenységgel érkeznek, mint a dédszüleik. Csakhogy a mezőket, az erdőket és a természetes ingereket felváltották a zárt osztálytermek, a vibráló képernyők, a merev elvárások és a folyamatos ingercunami. Egy olyan világban kellene csendben ülniük és fókuszálniuk, amelynek minden ingere a túlélésért felelős idegrendszeri gombjaikat nyomogatja.

Összességében tehát nem a „mai fiatalok romlottak el”, és nem is egy modern kori divathóbortról van szó.
Ahelyett, hogy a múlt „bezzeg” korszakát sírnánk vissza – amikor a meg nem értett gyerekek sokszor magányosan szorongtak vagy egyszerűen elkallódtak –, érdemes megértenünk a működésüket. 

A diagnózis vagy a jelek felismerése ugyanis nem bélyeg, hanem használati utasítás. Segítségével nem a gyermeket kell erőszakkal átfaragnunk a modern világ sablonjára, hanem meg kell tanulnunk újra olyan természetes, megnyugtató és elfogadó közeget teremteni számukra, amelyben a különlegességük nem hátrány, hanem érték lehet.

M.Sipos Laura - Integratív szakember